Gyűjtemény: Petőfi Irodalmi Múzeum
Leltári szám: R.61.12.1-2.
Megnevezés: Ady Endre hajtincse ékszertartó dobozban Diósiné Brüll Adél (Léda) tulajdonából
Állapot: kopott
Méret: M 2,2 H 7,5 Sz 4,3  Hajtincs: H 7
Leírás: Trapéz alakú bordó bőrdoboz, tetején körbefutó aranyozás, belül fent fehér selyem, lent kék bársony bélés. Benne Ady Endre hajtincse és "könyöklős" fényképe. A fehér selyem bélésen bepecsételt felirat: Francisc Bódis Bijutier Oradea-Mare BULEV. REG. FERDINAND No. 1, 1900-as évek első évtizede.
Anyag: bőr, bársony, réz, selyem, papír, haj
Származás: Márffy Károly, 1961

...mert Verlaine nem adta oda azért az életét, hogy poéta legyen; s olyan volt a poétasága, mint a haja. Nőtt magától, növeszthette, vágathatta, megőszülhetett, ritkult, magától mindig és az élettől.
(Papadiamantopulos kis poétái. Pesti Napló 1917. április 17.)

Csigás hajam,
Fényes hajam, barna hajam
Lobog a szélben.
Rohanok, rohanok
Fekete paripán,
Én, ifju isten,
Ura erőnek,
Ölni gyáva cenkeket.
S horkanva, óh, jaj, kiugrik
Alólam harci ménem.
Fényes hajam, barna hajam
Hó-karokra fonódik.

Trombita szól. Most valahol
Vert seregem fut.
Alázva minden.
Meghalt a büszke,
Nagyszerűn kezdett,
Gyönyörű harc.
(Oh, esti szellő,
Libegtesd vígan
Bizsergő testét a
Megcsúfolt vezérnek
Léda pompás karjain.)
(Absolon boldog szégyene)

"Akkor jött a borbély. A nők elmentek.
Engem nem engedett, maradjak, bejött a szobalány, hozta a frissen vasalt ruháját s új inget, új gallérral, új nyakkendővel.
Néztem, hol a régi... - Te sohase mosatsz?
Nevetett. - Hát.. elviszik ezek... elviszik...
Nem tudtam, kik s hova viszik. Mosatni? Vagy csak úgy elviszik?
Nagyon fájt a szívem. Úgy éreztem, hogy ez a szegény ember ki van fosztva, le van igázva, el van marcangolva. Az élet szétszedi.
Beült egy székbe, s a borbély hozzáfogott őt borotválni. Vastag, kemény szakálla volt, s igen lágy, hosszú, csaknem fekete haja.
Ahogy a haját a borbély fehér kendővel s a fejét szigorúan feszesen hátrakötötte, s ahogy ott ült, teljesen ellankadva, s a szemei bágyadtan, bánatosan, olyan megható, oly szomorú s szívfacsaró volt.
Intett a borbélynak, s az odaadta a poharat, s ő kiitta, ami még benne volt..."
KM. III. 1987. 602. Móricz Zsigmond: Mámor-fejedelem.

"Vígan, kivasaltan, új nyakkendővel és jó későn jött közénk Ady. Hangoskodó, vicces, mindenfelé vágásokat hunyorgató nagydiák, zilahi ősdiák, megyei úrfi, aki megjárta Párizst, a Léda útját, a Vér és Arany ormait, a magyarság mélységeit, és most kicsit hazatért; pesti szerkesztőségének első patrónusához. Kabos Edénél őt mindig terített asztal várta.
Kabos Ilonka akkor tizenkét-tizennégy éves kislány. Már nagyon szépen zongorázott. És az ebédnél ő gondozta Ady Endrét. Kínált, töltögetett a dugaszból előkerült pezsgősüvegből.
Ebéd után Reinitz szuszogott és zongorázott. Ady Endre kicsit a zongorának dűlt, és valami ősi, kenetes kálomistasággal megsimogatta a mellette álló Ilonka fejét.
Reinitz, már egészen rekedten, csak suttogott, 'pusztuljon más is.', Ady oldalt csapzott, dús fekete hajába szántott ujjaival, amikor egyik lecsúszott hajcsomóját Ilonka visszasimogatta homlokából. Ady megrázta a fejét, és tréfásan odavágott: Vedd le, kislányom, virágkezedet a fejemről! Bűnös fürtök."
KM. III. 1987. 390. Miklós Jenő: Ady Endre rózsája.