Gyűjtemény: Petőfi Irodalmi Múzeum
Leltári szám: R.77.2.
Megnevezés: nagyobbítható étkezőasztal Ady Endre érmindszenti szobájából
Állapot: restaurált
Méret: M 75 H 113 Sz 86
Leírás: Kulisszás nagyobbítható asztal, mely görgős lábain tolható. Ovális asztallapja álló heveder merevítésű dió furnérozott fenyő, bükk profilos szegéllyel, hosszanti osztással, ovális bükk korpusszal, öt esztergált bükk lábbal. A lábak alján bronz öntvény görgők, látszó faszerkezete sötét mahagóni színűre pácolt, politúrozott felületű, historizáló, 1870 k
Anyag: politúrozott, mahagóni pácolt gőzölt bükk és dió furnér fenyő alapon, fenyő, bronz öntvény lábak
Származás: MNM (Magyar Nemzeti Múzeum)OSZK Ady-emlékszobájából átadás a Petőfi Múzeumnak (OSZK 1041/950 4. tétel)
Mi azt hittük, hogy az Életet élni kell, s az Élet olyan kikerülhetetlen, mint a Halál: át kell adnunk Neki erőinket, hogy a Halál készeknek találjon. De ez az én barátom életeket, történeteket lát és mond, s lelkének méhe egy mesebeli hirtelenségű és gyakoriságú terhesség. Nem fogyasztatja magát mással, mint az írással, s ha vágyai fojtogatják, sírva vigad az íróasztalnál az ő kiképzelt magamagáival. Én, hiszen tudja, Édes, kinek pompázóbb címeit ezután kihagyom, hogy a boromat mindig szomjasan és magam iszom ki: úton vagy csárdában. Személyesen szoktam szoknyák után rohanni, s a csókot olyan hazárdul kapom-veszem, ahogy adják, és ahogy csókolják nekem. Politikát is úgy írok, érzek, hogy teljesen meztelen a mellem, kit nagy-nagy urak, hatalmasok, kicsinyesek, bosszúállóak elé düllesztek. Fogom a percet, s kiélem könyvvel, újsághírrel, szeszéllyel, bármivel, de izgalommal mindig és nem ingyen. Ez íróbarátom pedig ül és ír: itatja fenékig a poharat, csókkal iszapoztatja a nőket, vétókat mondat a mai rend ellen, de mindig csak regény- vagy novellahősei által. Boldog ember, mely fajtájának itt, Magyarországon, szaporodnia kellene, mint a tengeri nyúlnak, s boldog élet, mely: így Élet. Csókolni kívánom e percben a szemeit, Madame, s végtelen bánat tölt el, mert irodalom helyett rettenetesen komoly és kacagtató életet éltünk mi ketten.
(Levelek Madame Prétérite-höz. Nyugat, 1913. március 1.)
"1923 őszén voltam Adyéknál Érmindszenten. Néhány meghitt, könnyesen szép, halott kedveseket idézgető napot töltöttem velük.
Érmindszent ... kis sarokszoba...
- A Bandika szobája, - jegyzi meg materdolorózás mosolyával nagynéném: a 'Bandika' anyja.
A verandába nyíló ajtó felett a kuruc fejedelem, II. Rákóczi Ferenc kalpagos, fürtös feje.
Amint belépek, az ágya ötlik szemembe. Régimódiasan magasra vetett ágy, ripsztakaróval letakarva. Nekem úgy tűnik fel most, mint egy ravatal...
Az ágy fölött hegyesszögben elhelyezett széles vörös-selyem koszorúszalag, aranybetűs felírással: 'A zilahi vén diáknak, az ifjú zilahi diákok.'
A szalag szára közt kép: fehérre meszelt, tört ablakos, düledező szülői ház.
Az ágy mellett kis asztal, rojtos parasztkendővel letakarva. Az asztalkán lámpa, az a lámpa, mely a vívódó költő álomtalan éjszakáiba bevilágított. S itt van a kétliteres borosüveg is, melyet minden este megtöltöttek, s mely reggelre mindig kiürült. A kétségbeesést altatgatni kellett...
A szoba jobb sarkában zöld plüss-garnitúra, középen ovál-alakú asztal, cifra, kacskaringós lábakkal. Minden régimódi.
Az asztalon tíz kötet könyv. Kezembe veszem a legfelsőt és meghatottan olvasom a legszebb dedikációt, amit valaha könyvbe írtak: 'Édes anyámnak, az egyetlen asszonynak, az egyetlen embernek, aki értem legtöbbet szenvedett, s aki bennem mindig bízott, aki engem mindig szeretett, aki nekem mindig megbocsátott.'"
KM. I. 1961. 128. L. Ady Mariska: Ady édesanyja.