Ady Endre tárgyi emlékei

"1977-ben megtudtuk, hogy Érmindszenten, Ady szülőfalujában, születésének századik évfordulója alkalmával centenáriumi ünnepséget fognak rendezni. Én felvettem a kapcsolatot szilágycsehi barátaimmal, akik azt mondták, hogy ők is többen szeretnének elmenni erre az alkalomra. Fogadtak annak rendje-módja szerint egy autóbuszt, és együtt elmentünk Érmindszentre. Ady születésének ideje 1877. november 22.
Úgy gondoltuk, hogy a költő születése centenáriumának ünnepét a napján, november 22-én tartják. Ott megdöbbenve vettük tudomásul, hogy nincs semmiféle ünnepség. Igen ám, de már voltak, akik előttünk odaérkeztek, és ahogy telt az idő, egyre szaporodott azoknak a száma, akik eljöttek, mert Ady születésének a dátumát nap szerint észben tartották. A tömeg egyre jobban szaporodott. Voltak, akik a kezüket ellenzőként odatartva leskelődtek, hogy minél jobban belássanak a nádfedeles szülőház sötétebb tónusú szobáiba, vagy odalássanak magára az újabb, kúriaszerű épületre, ahol az Ady-múzeumot rendezték be. De hát nem engedtek be, nem nyitották ki egyiket sem. Akkor összeállt egy küldöttség, elment a kávási néptanácshoz, és a tanácselnöknek előhozták mindezt, hogy íme, Ady Endre születésének századik évfordulója ez a nap, és itt nagyon sok ember van. Legalább nyissák ki az épületeket azoknak, akik a szélrózsa minden irányából érkeztek, mert Székelyudvarhelytől kezdve egészen messziről, még Szentendréről is jöttek, de Szlovákiából, a Felvidékről is érkeztek vendégek. A végén már több mint félezer ember volt együtt, és közben a tanácselnök beszélt a megyével, mert ő maga nem merte eldönteni, hogy mi is legyen ennek a napnak a sorsa.
Bukaresti engedéllyel végül kinyíltak a kapuk. A szentendreiek lettek a zászlóvivők, akik megpróbálták, hogy ha már együtt vagyunk, legyen ez emlékezetes. Egy magyartanár közülük azt mondja, hogy kérem szépen, tessék idejönni, vegyük körül a leleplezetlen szobrot - mert még egy fehér lepel borította az akkorára elkészült Ady-szobrot. És Ady Endréről beszél - természetesen a körülményeket szem előtt tartva röviden -, nagyon mélyen szántó gondolatokat mond el és kapcsolja mondandóját magához a kialakult helyzethez. Aztán közzéteszi, hogy most pedig Almási József, a Nemzeti Színház művésze Ady-verseket fog szavalni. S Almási József a szobor talapzatára lépve, a közönség felé fordulva elkezdi szavalni a minden kötet elején ott található Góg és Magóg fia vagyok én című verset. Amikor eljut odáig, hogy "S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?", a legmarconább férfiak arcán is végigcsordul a könny, mert különösen mi úgy éreztük, egyéb szabadságunk már nincs is, csak sírni a Kárpátok alatt, ha ilyen helyzetbe kerül egy ilyen nagy költő centenáriuma alkalmával a mi népünk, közösségünk.
Mikor elhangzott a művész ajkáról az Ady-versek sorozata, mély csend ereszkedett ránk. Egy kattanás, és magnóhangon halljuk a Himnusz bevezető zenei részét, s mire a szövegre kerül sor, akkorára már mi magunk is halkan, szerényen, majd egyre erősebben dúdoljuk, végül énekeljük "Balsors akit régen tép...". Egy hölgy kicsi körömvágó ollóval nemzetiszínű szalagot vagdosgat és osztogat a felé nyújtott tenyerekbe, hogy azt emlékként vigyük magunkkal. Aztán még mások is megtoldják a megemlékezést egy-egy rövid műsorral és végre kinyitják számunkra a szülőház, majd a múzeum ajtaját, és végig nézhetjük az Adyval kapcsolatos emléktárgyakat. Ez volt a spontán módon összegyűlt tömeg centenáriumi megemlékezése. Eleinte a robbanásig feszült hangulat később érzelmileg magasztossá vált.
Részt vettem a hivatalos ünnepségen is Bálint Géza barátommal, aki tanár volt a szamosardói általános iskolában. Na, menjünk el, mondom, lássuk, hogy a hivatalos ünneplés hogy fog lezajlani. Hát messzemenően más lelki töltete volt annak a megemlékezésnek, nagyon rányomta a bélyegét a nyomasztó Ceausescu-korszak szelleme. A bukaresti Írószövetség elnöke - mert nem volt külön román és magyar írószövetség - beszélt először Ady Endréről, Ady és Goga viszonyára[i] is utalva, és többek között kiemelve egy prózai írását, amin keresztül Ady Endre olyan húrokat pendít, hogy milyen hősiesen viselkedett a máramarosi román parasztok egy bizonyos csoportja, nem is tudom, milyen alkalommal - mintha legalábbis Ady Endrének ez lett volna a legfőbb publicisztikai írása. Biztos, hogy Ady Endre figyelme kiterjedt ilyesmire, de ott ez kapta a fő hangsúlyt, aztán pedig Goga és Ady viszonya. A szatmári színház magyar tagozatának színészei Ady-verseket szavaltak, és ugyanúgy a román tagozat egy-két színésze is Goga-fordításban románul szavaltak Ady verseket. Jól emlékszem, hogy a Magyar jakobinus dala elhangzott mind a két nyelven, és talán a Góg és Magóg fia vagyok is. Hát így történt. Ezek az emlékeim a hivatalosan megrendezett centenáriumi megemlékezés eseményeiről. Szerintem az atmoszférája, lelki töltete messze elmaradt attól, ami spontán módon előzőleg november 22-én zajlott.
Ha már itt tartunk, azt azért elmondom, hogy az én sülelmedi elődöm, dr. Tapsony Endre is nagyon szerette Ady Endrét, de személyesen nem ismerte őt. Bandi bácsinak több Adyval kapcsolatos emléke volt, melyekből az özvegye aztán nekem is ajándékozott egyet s mást.
Így került a tulajdonomba a lepréselt, bekeretezett három szál gyöngyvirág, hiszen az említett írásból kitűnik, hogyan jutott hozzá Ady temetése alkalmából.
Röviden a történet: Mire Tapsony Endre a temetés napján odaért a Múzeumkerthez, már a nagykaput bezárták de ő - megengedte magának, hogy főhadnagyi ruhában- átugrja a vaskerítést,olyan helyen ahol nem látták,és a nagy tömeg között igyekezett bemenni az előcsarnokba, ahol Ady Endrét felravatalozták.
Éppen arra a pillanatra ért oda, amikor készültek lefedni a koporsót. A ravatal tele volt virágokkal, köztük egy kis csokor gyöngyvirág is volt. Egy hölgy, mielőtt a koporsót lezárták volna, elvette a csokrot, és elkezdte a gyöngyvirág szálakat osztogatni. Így kapott Tapsony Endre hat szál gyöngyvirágot. Amikor hazakerült a Szilágyságba a három szál gyöngyvirágot lepréselte, s egy kis fakeretben megtartotta magának, a másik három szálat pedig ugyanúgy lepréselve, bekeretezve elvitt Érmindszentre Ady szüleinek ajándékozta el, akik nem vehettek részt a fiuk temetésén. S leírja, hogyan adta át a három szál gyöngyvirágot "Ides"-nek, mely aztán kulcs lett számára Ady édesanyjának és édesapjának a szívéhez, akik nagy szeretettel fogadták, bármikor megjelent náluk, hiszen később tasnádszántói pap lett, mely nagyon közel van Érmindszenthez. A karcolatban is utal rá, hogy milyen sok alkalommal volt Ady szüleinek vendége.
Miként a Három szál gyöngyvirág című karcolatában írja: " Az ember - Ady sohasem lett személyes ismerősöm, látni is csak kétszer láttam zilahi diákkoromban először... másodszor a csucsai vasúti vendéglőben láttam egy háború alatti vonatváró unalmas éjjelen." (Három szál gyöngyvirág: Tapsony Endre, Reformátusok lapja 1959 szeptember 8.)
Az Idesnek ajándékozott lepréselt virágokat, én magam is láttam, a nagyváradi Ady Múzeum átrendezése előtt. Sőt a múzeumban be is jegyezték, hogy a másik három szál az én tulajdonomban van. A múzeum tatarozása és átrendezése után már nyoma veszett a bekeretezett három szál gyöngyvirágnak. Legközelebb rákérdezek majd, hogy mi is lett az elveszett gyöngyvirágok sorsa?"

Molnár Kálmán nyugdíjas református esperes visszaemlékezése