Gyűjtemény: Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti
Leltári szám: 15.623
Megnevezés: Ady Lőrinc íróasztala Érmindszenten az Ady-kúriában
Állapot: ép
Méret: M 105 H 100 Sz 73,5
Leírás: Historizáló, esztergált lábakon álló, oszlop szerkezetű, egyfiókos íróasztal. Esztergált lábakra emelt, kétfiókos, középen polcos a felső része. Cinezett öntvényből készültek kulcscímei. Fekete lakkal pácolt (eredetileg barna), politúrozott felülettel, 1880 körül.
Anyag: sötét dióval pácolt és lakozott fenyő
Származás: Ady Lajosné/Kovács Katalin/Papp Aurél, 1954-1957
(Románia Országos Levéltára Szatmár Megyei Igazgatóság. Aurel Popp személyi fondja, 31. sz., 47. cs.,)

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiúnak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek.
(Fiuk az apjuknál, 1907)

Gyermekségem legfurcsább fényű emléke, édesapánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: "no, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz".
Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzös­vonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe, vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket. Ő ifjúságos korából Erdély posta­kocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba[n].
Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza. Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.
(S ha Erdélyt elveszik? Huszadik Század 1912. november-december)

"...az ablaktól balra azután apám íróasztala áll, fiókjaiba okmányait,gazdasági iratait, adóleveleit, dohányát, zsebkéseit, más féltve őrzött kincseit rejtette. Bandi fényképei és rokonai, barátai is mind idekerültek és maradtak itt a nagyfiú halála után is. Csak épp Adynak anyjához írt leveleit nem őrizték meg a fiókok. Ezeket Édes a bennük meghúzódó sok kis és nagy, szomorú titok miatt, nyilván hamarosan és csupán egy-két kivétellel elégette."
Ady Lajosné: Az ismeretlen Ady. 1942. 22.

"Fiának titkos fiókban tartott leveleiből - a mindszenti öreg íróasztal egyik titkos fiókjába rejtette őket -  egyetlenegyet hagyott meg. A debreceni diákkorban írt, közismert levelet. A többit mind ő maga égette el 1937 novemberében, mielőtt Pestre indult volna. Pedig hatalmas köteg telt ki belőlük, mondotta nekem Ady Lajosné. Mari néni nem akarta, hogy azt a sok 'édesbús' titkot, amelyet 'lelkem gyermekem' rábízott, valaha más is elolvassa."
KM. I. 1961. 139. Dénes Zsófia: Ady szerette őket.