Ady Endre tárgyi emlékei

"A tétova radikális kormány tehetetlenül kísérletezik, de nem tud mit kezdeni a forradalom lázával. Még Ady Endre holttestével is bizonytalankodik, míg végre a nemzet halottjának meri vállalni, mert nagy szó ez akkor, mikor a katolikus és a főúri közvélemény kiátkozott garabonciásnak tekinti őt. De most mégis mint a nemzet halottját viszik a Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokába, és megpróbálják Adyhoz méltóan pálmák és kandeláberek közt ravatalozni, ahogy a nemzet halottjához illik. De milyen furcsa ez a temetési gyülekezet ott a múzeum oszlopcsarnokában, a spanyolláz démonának árnyékában, a megriadt város töredék értelmiségének gyülekezetében, amint tétován, bizonytalanul ott didereg a nagy garabonciás ravatala körül. A fejénél ott áll a kisírt szemű özvegy, ez az elárvult gyermek, akinek kalandos nagy szerelme olyan rövid volt, és akinek alig jutott egy-két remekbe vésett Ady-vers örökségül. Mintha azt kérdezné: ennyi volt? Ennyi volt. És a szépszavú pap búcsúztat kenetteljesen, bizonytalanul, alig méltóan a nagy halotthoz, akiről csak mi tudjuk, néhányan, hogy most indul a halhatatlanság felé. De tudja még valaki, nem itt, az oszlopcsarnokon belül, hanem k i n n, a latyakos, sáros utcán, az a tízezres tömeg, amely lassan összeverődött a múzeum épülete körül. ez a furcsa, rongyos, vedlett, háború-vert, egyenruhás tömeg, ez a p r o l e t á r s e r e g, amely - mikor elindul a koporsó a múzeum lépcsőjén lefelé - szinte elkapja, sodorja, koszorústól, virágostól együtt, és viszi, sodorja, árad vele a megdicsőülés fényében. Amint ott állok a múzeum lépcsőcsarnokában, és végignézek ezen a furcsa, bruegheli tömegen, amelyben - mint Brueghel képein - szinte beszél minden arc, minden mozdulat, úgy érzem, Ady Endre már a halottak élén repül új távlatok felé, a halhatatlanság csillagporos útján."
KM. II. 1974. 725-726. Dutka Ákos: Ami "A Holnap" városából kimaradt.

"- Vajon igazán félt Ady Endre a haláltól, vagy csak ijedezett tőle, mint gyermek a sötétben? - kérdezem magamban, amikor Révész Béla monumentális Ady-trilógiáját lapozgatom.
Az én emlékezetem szerint: a Három Holló kimarjult, borfoltos kanapéján, ahol A halottak élén című könyvének fekete gyémántjait lelkéből előszedegette, hogy ezek a sötét gyémántok annyi esztendeig világítsanak a magyar irodalomban, Ady inkább cicázott a halállal, mint rémüldözött tőle. Ebben az időben a Halál úr még olyan formában is feltűnik a baráti társalgás folyamán, mint valami vén és mulatságos korhely, akit talán épp a részeges Blau bácsi a sarokasztalnál képvisel, mint valami kereskedelmi ügynökséget..."
Krúdy Gyula: A szobrok megmozdulnak. Írások az irodalomról. 1974. 196.

"...Drága jó Bandikámnak szegfű volt a kedvenc virága. Kérte, hogy a kis kertet ültessem teli szegfűvel. Úgy is tettem mindig. Emlékszem, hogy valahányszor hazajött, mindjárt kiment a kedves virágai közép, s egy szegfűt tűzött a gomblyukába. De egy szálat nem tépett le anélkül, hogy előbb külön engedélyt ne kért volna. 'Drága Ides, megengedi, hogy megrövidítsem egy szál bordó szegfűvel?' - kérdezte minden egyes alkalommal. Persze hogy boldogan megengedtem. A virágok között, az azóta már omladozó filagóriában szeretett olvasgatni. Nyári időben ott írta a verseit is. Azóta is ugyanúgy teleültetem a kertet minden évben szegfűvel. Most is otthoni szegfűből kötött csokrot hoztam a drágám sírjára."
KM. I. 1961. 252. Ady Lőrincné: Az én ides Bandi fiam. Rádióélet 1936. február 7.

"Ady elmosolyodott, és ágyára ültette a két fiatalt. Faggatta őket álmaikról, terveikről. A szoba tele volt gyöngyvirággal, vázákban, poharakban, mindenütt - gyöngyvirág, Ady kedvenc virága, minden tisztelője ezzel lepte meg havas januárban. Az éjjeliszekrény lapján
temérdek szétszórt cigaretta, újságok és egy francia nyelvű Rimbaud-kötet."
KM. V. 1993. 492. Jákó Elemér-Sztojka László: Ady kolozsvári napjaiból.