Gyűjtemény: Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti
Leltári szám: 15.621
Megnevezés: Ady Lőrinc óralánca
Méret: H 38,5
Anyag: ezüst tartalmú fémötvözet
Leírás: 59 db 0,5 cm átmérőjű szemből kovácsolt lánc, két végén kapoccsal, az egyik oldalhoz, 6 kisebb szemből álló lánc kapcsolódik.
Származás: Ady Lajosné hagyatékából, Zsabó Adalbert adománya
("Régi típusú csavart fonatú ezüst karikákból. Ady Lőrinc óralánca volt. Ady Lőrinc életében egy érem volt rajta." Románia Országos Levéltára Szatmár Megyei Igazgatóság. Aurel Popp személyi fondja, 31. sz., 47. cs.)

Mint én tréfásan szoktam mondogatni, az öreg Ady Lőrinc majdnem olyan vén, mint én már.
De igaz is, hogy édesapám édesanyámmal együtt túlságosan s korán megöregedtek. Az öregurat nagy munkával rákényszerítettük, hogy belsőségeit megtartva a tagját adja bérbe. Ez pompásan, jó árban sikerült is, holott az utolsó két gazdasági esztendő nálunk nagyon rossz
volt.
Édesapámnak az utolsó néhány év alatt sikerült egypár ezer koronát megspórolnia is. Azonban egyszerre csak bombaként le kellett csapnia annak a villámnak, melyről nekem voltak
sejtéseim: Lajos öcsém ifjúkori könnyelműsége sok ezer koronányi adósságra dagadtak. Ő hozományt a feleségével nem kapott, s élete kérdése volt, hogy megmenthetjük-e. Képzelheted, milyen rábeszélések, mérgek, dühök s minden efféle után sikerült az öregurat meggyőzni, hogy a fiát meg kell mentenie. De ez akció el is vitte utolsó krajcárig minden gyűjtött pénzét, sőt az utolsó hónapokban pár száz koronát már a nála meggyűlt eklézsiakurátori s biztosítási pénzekből költött el a muszáj költenivalókra.
Ha nem is volt nagy termés az idén, de volna eladnivalója, termény, csakhogy - bár Te ismered a vidéket - nincs tíz Isten, aki e sártengerben szállítani tudna mostanában. Eladó jószágai is vannak édesapámnak, de ezekért most éppen félannyit adnának, mint hat hónappal ezelőtt.
A vidéki kisbankok álláspontját és szükségét a jelen időkben bizonyára ismered Te is. Szóval
édesapámnak most három hónapra négyszáz forint kölcsön kellene. Normális viszonyok között a pénzt magam könnyen tudnám kölcsönadni az öregúrnak. De szinte egy teljes esztendeig súlyos idegbajjal egy drága szanatórium lakója voltam, s ez rengeteg summába került.
Édesapám szinte mániákusan reád gondol, a Te régi, nemes, nagyszerű barátságodra. Hiszen csak arról van szó, hogy ezt a nyolcszáz koronát három hónapra jó helyről s úgy kapja meg, hogy addig ne kellessen eladnivalóit hitvány árért elpocsékolnia.
(Maresch Emilnek, Érmindszent, 1912. dec. 28.)